“Biztos, hogy oda szeretnéd? Nagyon fájni fog.” - figyelmeztet Aman Lepon, amikor mutatom neki, hogy hova szeretném a tetoválást. Csak bólogatok, hiszen már eldöntöttem.
A szumátrai Padang városától nem vagyok messzebb, mint 90 kilométer, Siberut szigetén, a dzsungel mélyén, a bennszülött törzs, a mentawaiok egyik falujában. A törzsi tetoválásomra készülök, ami a Mentawaiok egyik szimbólumát, a napot ábrázolja majd.
Fotó: Csapó András
Aman Lepon, akinek neve kreatív módon a telefon (indonézül telpon) szóból ered, bement a házba és kihozta a parangot. A parang egy rövidebb machete-t jelent, és ebben az országban nincs olyan ember, aki ne birtokolna ebből legalább egyet.
A háztól pár lépésnyire besétált az erdőbe, megvizsgálta a cukornádakat, majd a neki legjobban tetszőt levágta és büszkén mutatta: “Ez jó lesz!"
Bevitte a konyhába, majd leült a tűz mellé. Megfogta a kókuszdiót és a tűz fölé lógatta.
Miután levette a tűzről, felnyitotta a tetejét és egy vastagabb levéllel lekapargatta a kókusz belsejére lerakódott koromréteget egy apró fatálkába. A cukornádat megcsavarta és a levét belecsepegtette a tálban levő koromba. Az így kapott elegyet jobb mutatóujjával megkavargatta és már kész is volt a festék.
Fotó: Mátai András
“A Mentawaiok fekete festéket használnak, nem tudunk kikeverni más színt” - mondta Aman Lepon, miközben a terasz felé sétáltunk. Leguggolt a deszkára és utasította a feleségét, hogy hozzon vizet. Amikor megláttam a folyóból mert vizet a fekete műanyag vödörben, amit otthon felmosáshoz használok, abban reménykedtem, hogy ez majd valami eszköz tisztítására szolgál.
Fotó: Mátai András
A deszkára terített vékony bambusz szálakból készített gyékényen fekszem a teraszon a szabad ég alatt. Amint a hátamra dőlök, azonnal hoznak egy párnát a fejem alá. Amikor olyan helyeken járok, ahol az út mentén, vagy a házban gyakran vizsgálgatják egymás hajszálait, akkor óvakodom attól, hogy ráfeküdjek a helyik által is használt párnára, hiszen nagyon könnyen tetves lehetek. De a jelenlegi helyzetben nem volt választásom, illetlenség lett volna visszautasítani. Így elfogadtam és vártam az első tűszúrást.
Fotó: Csapó András
Becsuktam a szemem, összeszorítottam az öklöm, és nem volt visszafordulás. A bambusz pálcába rögzített tű gyors mozdulatokkal égette a bőrömbe a természet tintáját. A férfi a tűre mosatlan kezével kente a fekete koromvegyületet, én pedig kíváncsian vártam a végeredményt.
Fotó: Csapó András
Arra gondoltam, hogy a budapesti tetoválószalonban nemcsak szigorúan fertőtlenítenek, gumikesztyűt húznak, vagy fóliával vonnak be több rétegben minden használatban levő eszközt, hanem még egy papírt is alá kell írni, hogy saját felelősségemre vállalom a beavatkozást. Ebben a faluban se írni se olvasni nem tudnak az itt élők, szóval valószínűleg nem lesz papír, gondoltam magamban.
A kissé hosszan tartó művelet után Aman Lepon felállt a teraszon, rágyújtott egy cigarettára és elindult a kert felé, miközben csak annyit mondott: “Hozok gyógyszert”. A közönséges páfránylevél nedűjét a felmosóvödörbe csavarta, majd a levelekkel megpaskolta a frissen gyártott motívumot. “Ez segít, hogy ne vérezzen” - mondta, és már készen is voltunk a szertartással.
Fotó: Csapó András
A tetoválásról készült jelenetet az Indonézia Négy Arca című dokumentumfilmünk Mentawai - Dzsungelben szülöttek részében te is megtekintheted ezen a linken.
